Az idei Vuelta 15. szakaszának befutója nemcsak egy befutó lesz a sok közül, nem egy átlagos hegyi befutó. A cél az Alto de l'Anglirún lesz, ami a kerékpáros berkekben azt jelenti, hogy a mindenkori verseny csúcspontja következik. Ez az írás most ennek a hegynek szól, és a viszonylag kevés befutónak, amit eddig rendeztek felelevenítésével.

A hegy versenybe való "beiktatása" tulajdonképpen a másik két nagy körversenynek szólt. A  Giro legendás hegyének a Mortirolonak (mamár a Zoncolan révén az olaszok is "találtak" a késöbbiekben még egy brutális hegyet), a Touron pedig az Alpe d'Huez és a Mont Ventoux. Erre fel gondolták a spanyolok, hogy náluk is kell egy hasonlóan meredek és a késöbbiekben legendává érő emelkedő. Az Anglirú szó jelentése maga a tartomány ahol található azaz Asztúria. A késői beillesztés miatt értelemszerűen nem egy híres versenyzőről kapta a nevét, de ez rendben is van, a földrajz-politikai kérdésekkel most nem foglalkozunk. Az emelkedő nem a magassága, hanem egyértelműen a meredeksége miatt számít Európa egyik legkeményebb kerékpárral megmászható hegyének. 1573 méter magas, 12,5 kilométer hosszú, átlagban 10,13%, legmeredekebb részén 23,6%. A Zoncolan átlagosan 11,9% helyenként 22%, a Mortirolo pedig átlagban 10,5 helyenként 18% ám az első 500 méter 5%-os része kivételével 7,8%-nál meredekebb az egész. Lássuk a számok terén mit jelent az Anglirú: az emelkedő első fele a könnyebb, bemelegítésnek laza 7-8% körül mozog, hogy aztán a 6. kilométertől kezdve az utolsó kilométert leszámítva 10% alá véletlenül se essen, egész pontosan a második fele 13,1%. Itt található a legmeredekebb rész is a Cuena les Cabres 23,6%-a. A 10-11 kilométer között a pajzán majális csúcspontjára érünk 20% fölötti részekkel, a mezőny kedvence szokott lenni a maga 17%-val. A végére fújhatnak a fiúk; 9% sőt még egy kis fennsík is lesz, márha megérzik természetesen.

A versenyt tekitntve elég fiatal hegynek számít, mindössze 1999-ben jött először erre a mezőny. Ha megnézzük a négy győztest, láthatjuk, hogy ez a hegy nem a szökevények, de még nem is a jó vagy kiváló hegyi menők hegye. Ez az akkori idők, vagy napjaink legjobbjának a kiváltsága. 12 évvel ezelőtt Leónból indult a szakasz és több hegyet is meg kellett mászni. A győztes José Maria Jimenez lett, aki 4 km-rel a vége előtt érte utol Pavel Tonkovot (96 Giro győztese) és az utolsó 2 km-en ott is hagyta. A Cabres után a 20%-os részeken kiállt és ment, kiállt és ment. Hihetetlen tempóval. A 90-es évek második felének Vuelta hegyi királya, sőt Pantanival az akkori idők legjobb hegyimenője, megérdemelt győzelmet aratott. Heras, Beltrán, Olano, Piepoli és Ullrich volt a további sorrend, az összetettben ekkoriban Olano, Galdeano, Heras és Ullrich csatázott. Heras volt az első aki a hegy közepén támadott Jimenez ment vele, majd hagyta ott őt is és Tonkovot is. Rákövetkező évre nem volt kérdés, hogy ismét szerepelni fog a programban, hiszen az előző évben hatalmas sikert aratott a rajongók körében, amiből a Vuelta szervezői is jócskán kivették a részüket, és természetesen éltek is vele, hogy 2000-ben is beiktassák az útvonalba. Abban az évben Oviedoból indultak négy hegy után jöhetett az Anglirú. A fenti sorok közt azt írtam, hogy ez nem a szökevények hegye, végülis ezt a szakaszt szökés után nyerte az illető, de mégsem úgy emlékszünk rá mint akinek a sikerei az elmenésekből jöttek volna. Az azévi Giro 3. helyezettje, a verseny során látszott, hogy nincs olyan állapotban, így kinézte magának ezt a szakaszt, ami ismerve őt, tudtuk, hogy feküdhet. Nos, belekerült a szökésbe, és ha ott volt, akkor már a győzelmet sem lehetett elvenni tőle, az esélyesek sem tudták befogni. Ez az illető Gilberto Simoni volt. A mezőnyből ismételten Heras próbálkozott, és Simoni illetve Hruska kivételével mindenkit utolért, a fő vetélytársakat pedig mind otthagyta. Tonkovot, Caserot, Rumsast és Beltránt is. Mindannyian a saját zsírjukon jöttek, Heras kétséget nem hagyott afelöl, hogy ki a legerősebb a mezőnyben. Epikus szakasza volt a versenynek, a Kelme ragyogó csapatmunkája miatt, ugyanis Rubiera mellett a nagy öreg Fernando Escartin is beállt a sorba segíteni a fiatal Herast.

2002-ben nemcsak a hegy történetének legdrámaibb, leglenyűgözőbb szakasza volt, hanem az egész Vuelta történetének egyik, hanem a legemlékezetesebb szakasza is. Ezúttal Gijónból indultak a 15. szakaszon, az összetettben két Kelmés állt az élen a 2001-es verseny nagy vesztese, az azévinek is nagy eséllyel neki induló Oscar Sevilla viselhette az aranysárga trikót, mögötte pedig a késöbbi győztes Aitor Gonzalez állt, őt követte Heras, Mayo, Beloki és Zubeldia. A címvédő Angel Casero nagy hátrányban volt már, csapattársai hiába voltak olyan nevek mint Beltrán, Escartin vagy Luis Perez Rodriguez. A hegyen borzasztó körülmények uralkodtak szakadó eső, köd, szél, fogcsikorgató hideg, minden amit a kerékpárosok ki nem álhatnak. A szökevényeket utolérték az emelkedő elején ekkor kezdődhetett a csata. Elöl a Kelme uralta a mezőnyt, hatalmas tempót mentek Sevillának, illetve a többiek ellen. Az esélyesek közül Zubeldia bírta a legkevésbé, de nem sokra rá követte a magabiztosságát elvesztő Sevilla is, aki szó szerint megfagyott ezen a napon. Ellentétben Roberto Heras-szal, akinek harmadik nekifutásra végre sikerült elérnie célját. 6 km-rel a vége előtt öten voltak elöl, amikor Roberto megindult. Aitor Gonzalez megpróbált vele menni, jól rá is fázott (szó szerint!) ugyanis a célban, Heras a szakaszgyőzelem mellé az összetett vezetést is megszerezte. Beloki jött be a 2. helyen, szépen saját tempóval nem reagálva Heras támadására, mögötte pedig Casagrande, Mayo illetve Gonzalez. Heras az egész versenyen dominált a hegyekben - igaz végül nem tudta megnyerni mivel az utolsó szaksazon az időfutamon ami a Bernabeu stadionban ért véget kikapott Aitor Gonzaleztől -, ezekben az időjárási körülményekben pedig méginkább növeli győzelmének értékét, hogy egyedül próbálkozott, ellenálhatatlanul hagyott ott mindenkit.

Végül pedig a mai napig utolsó befutóra 2008-ban került sor. Ebben az évben a Tourra nem hívták meg az egy évvel ezelőtti doppingbotrány miatt a címvédő Contador csapatát az Astanát, így El Pistolero a másik két GT-re fektette a hangsúlyt. A Giro győzelme után, a Vueltán is a főfavoritnak ő számított, ám a formája hagyott némi kívánni valót (mármint nem a szakaszon hanem úgy az egész Vueltán). San Vicente de la Barqueraból indultak és 200 km várt rájuk. Ilyen hosszú szakasz négy heggyel és a végén az Anglirúval, kegyetlen. A bombaerős Astana uralta a versenyt a hegy lábához érve 1 perc volt a szökevények előnye (benne jó ismerősünkkel Philippe Gilbertel). A kazah lokomotív előreállt és megindult a tempózás. Rubiera, Klöden, Leipheimer, Contador így nézett ki a vonatuk.. Támadni természetesen senki nem tudott, olyan tempó volt, amit az Astanasokon kívűl is csak négyen bírtak Valverde, Joaquin Rodriguez, Mosquera és a friss Tour győztes Carlos Sastre. Amikor Leipheimer jött előre megindult a harc, Sastre és Mosquera lemaradt, majd Contador meg is indult nyomában a két Caisse d'Epargne-s versenyzővel. Elkezdődött az emlékezetes adok-kapok harc Valverde és Contador között. Egy ideig Rodriguez is beszállt, ám őt hamarosan elvesztettük az egyik Alberto támadás után. Végül kb 5 km-rel a vége előtt Contador ismét támadott, amivel Valverde már nem tudott tartani. Az érdekesség az volt, hogy 40 mp körüli előnynél jobban nem tudott elmenni, Valverde felvette a távolból a tempóját, sőt Rodriguez is szépen jött vissza a végén. Leipheimer többet is tudott volna, de az ő feladata Sastre "megfigyelése" volt. A szakaszt végül tehát Alberto Contador nyerte, Valverde és Joaquin Rodriguez előtt. Összetettben is átvette a vezetést Egoi Martineztől, Leipheimer pedig 1 perc körüli hátránnyal követte. Valverdének nagyobb volt a hátránya, az emlékeztes esőkabátos sztorinak köszönhetően.

Ez lett volna a kis felvezetőnk, abban biztosak lehettek, hogy ma is egy emlékezetes szakaszt fogtok látni, mert ez a hegy nem tud rossz versenyt "produkálni". Az egész Vuelta nagyon szoros, az itt kialakuló különbségek sorsdöntőek lehetnek az összetettet illetően.