Velomania

A világbajnokság előtti hetekben hosszas találgatások voltak arra vonatkozóan, hogy ez a pálya majd egy sprinternek vagy egy egynapos menőnek kedvezhet-e inkább, végül is a helyes válasz, mint oly’ sokszor ezúttal is a kettő között volt, hiszen így utólag mondhatnánk, hogy ezt a kört szinte Hushovdnak találták ki, ahhoz ugyanis végül nem volt elég kemény, hogy egy klasszikus menő egyedül hazaérjen, viszont ahhoz pont jó volt, hogy a legtöbb sprinter lemorzsolódjon az élcsoportról a célig.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük inkább a melbourne-i rajttól az eseményeket, amely után közvetlenül kialakult egy ötfős szökevénycsoport; Oleksandr Kvachuk (Ukrajna), Mohammed Said Elammoury (Marokkó), Matthew Brammeier (Írország), Diego Alejandro Tamayo Martinez (Kolumbia) és Jackson Rodriguez (Venezuela) lépett meg a mezőnytől, és mivel igazán nagyobb név nem volt köztük, a mezőny eleinte hagyta őket elmenni, volt 23 és fél perc előnyük is, így természetesen ők értek először a geelongi körpályára, mögöttük kb. 10 perc hátránnyal a szerb Esad Hasanovic tekert egyedül, de hát ekkor még 180 km hátra volt. A mezőnyben hátul ekkor kezdett fokozódni a tempó, fokozatosan dolgozták le a hátrányukat, valamint ekkor már az emelkedőn rendesen megnyúlt a sor, aminek köszönhetően főként a sprinterek kezdtek lemorzsolódni az élmezőnytől, 80 kilométerrel a vége előtt körülbelül negyvenen alkották a főmezőnyt. Eközben elöl is megbomlott az egység, illetve egyre inkább fáradtak a szökevények, a legtovább az ukrán Kvachuk bírta, de 2 körrel a vége előtt utolérték. Ekkor egy kisebb csoport lépett meg az emelkedőn Vincenzo Nibali (Olaszország), Chris Sörensen (Dánia), Serpa Perez (Kolumbia), Giovanni Visconti (Olaszország), Koos Moerenhout (Hollandia) majd utánuk Filippo Pozzato (Olaszország), Wout Poels (Hollandia), Fabian Wegmann (Németország), Philippe Gilbert (Belgium), Tejay Van Garderen (USA), Cadel Evans (Ausztrália), Pavel Brutt (Oroszország) próbáltak felzárkózni, ám a hátulról a mezőny a sík szakaszon megfogta őket, így egy nagyjából 30 fős csoport együtt kezdte meg az utolsó kört.

Ahogy azt sokan várták az emelkedőn támadott Gilbert, Evans, Alexandr Kolobnev (Oroszország), Fränk Schleck (Luxemburg), Chris Sörensen (Dánia) and Björn Leukemans (Belgium) pedig megróbálták üldözőbe venni, de úgy tűnt, hogy a kb. 20 másodperc előnnyel az élen tekerő belga versenyzőt nem lehet utolérni, és ha az emelkedő tetején van a cél minden bizonnyal meg is nyerte volna a versenyt, ám ekkor még volt hátra 6 km, amelyen aztán a mezőny utolérte előbb Evanséket majd Gilbertet is, így egy 18 fős csoport együtt érkezett meg a célhoz, benne Hushovddal, Freire Gomezzel, Pozzatoval és Davissel, csak hogy a sprintbefutóban leginkább esélyeseket említsem. Végül Hushovd volt az aki élni tudott a lehetőséggel, és tulajdonképpen viszonylag könnyedén lesprintelte a többieket ezzel pályafutása során először megnyerte a világbajnokságot. Mögötte az ezüstérmet dán Breschel szerezte meg, a dobogó legalsó fokára pedig a hazai színekben versenyző Allan Davis állhatott fel.

A 32 éves versenyző, aki először szerzett Norvégiának országúti világbajnoki címet így nyilatkozott a verseny után:

„Nehéz felfogni, hogy megnyernem a világbajnokságot, ez egy álom, egyszerűen nem is találok szavakat. Még mindig van egy nagy célom a Paris-Roubaix, de most nagyon boldog vagyok, és megpróbálom kiélvezni ennek a télnek minden egyes napját. Ma megkaptam azt az esélyt, amit talán soha többet nem fogok”

Végeredmény:

Videó:

Az utolsó kilométer: www.sporza.be/cm/sporza/videozone/MG_sportnieuws/MG_wielrennen/1.876214

Hushovd interjú (angol): www.steephill.tv/players/youtube/